The Project Gutenberg EBook of A mester, by Miklós Surányi This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org Title: A Mester Author: Miklós Surányi Release Date: January 27, 2007 [EBook #19744] [This file was first posted on November 9, 2006] Language: Hungarian Character set encoding: ISO-8859-1 *** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A MESTER *** Produced by Tamás Róth and the Online Distributed Proofreading Team. With special thanks to the library of Pécs, especially to the director, József Kereszturi for the help in selecting and borrowing the books.
Magassága 192 centiméter, vállainak szélessége, mint a bibliai Sámsoné, heraklesi ökleinek egy csapásával le tudta volna teríteni a nemeai oroszlánt, combja egy gladiátor erejét, feje egy óriási gyermek jámborságát, szíve egy imádkozó, bűnbánó, úrvacsorázó falusi asszonyság puhaságát, szeme egy szerelmes kislány naiv ábrándozását juttatta eszedbe, ha valaha találkoztál Dömötör Jánossal, a szobrásszal, az aranyérem és a párisi Grand Prix tulajdonosával, a negyvenhét éves, őszbecsavarodott, orgonahangu és mosolygó bajuszú vén polgárral, aki a Zuglói-út egy fejedelmi pompával, klasszikus izléssel és áhítatos stilustisztelettel megkomponált villájában lakott, magafaragta kariatidok által tartott fedél alatt, amelynek timpanonján az volt olvasható: Sors bona, nihil aliud.
Dömötör János a hivatalos művészet államilag hitelesített ranglétráján a legfelső helyet foglalta el, már két év óta méltóságos úr, főrend, a mesteriskola igazgatója, ámbár a bürokratikus adminisztrációt nem vállalta, mert gyűlölte az irka-firkát és hijjával volt a tekintélynek nemcsak a növendékek, de még a tanárok körében is. Mérvadó helyeken egyáltalán nem sokra tartották, éppen a hivatalos világ, az udvar, a kormány és az arisztokrácia részéről mutatkozó elismerés és az anyagi sikerek miatt. Nem tudjuk, így volt-e ez Leonardo da Vincivel, aki a Sforzák, Michelangeloval, aki Gyula pápa, Rubenssel, aki Vincenzc Gonzaga, Dürerrel, aki Miksa császár, Bernardo Rosselinoval, aki Aeneas Sylvius hivatalos művésze volt, de tény, hogy manapság a szerkesztőségek és a kritikusi törzsasztalok nem jó szemmel nézik, akit a nagyok már befogadtak kegyeikbe.
Ezt Dömötör is tudta, azért mindig pirulva, bocsánatkérő arccal, hebegőn és zavartan jelent meg tanítványai és ifjú művésztársai között; ilyenkor mindig úgy érezte, hogy nagy és neki felfoghatatlan szellemi óriások között lábatlankodik. Cifra elméleteiket nem értette és groteszk vázlataikat ijedten csodálta. A saját fogyatékos akadémiai képzettsége félénkké és alázatossá tette; mégis akadémikusnak csúfolták, ami valójában mindig egy csepp büszkeséget ébresztett benne, mert azt gondolta, hogy igy némi tudományosság hirébe keveredik. Önmagának azonban bevallotta, hogy Michiels, Semper, Riegl, MaierGraefe, Hildebrand és Rodin könyveinek majd minden lapján érthetetlen és homályos sorokra bukkan, amelyeken hiába töri kemény sörtével borított domború koponyáját. Ellenben egy aktot megmintázni úgy, hogy abban a csontvázra az izomzat, az izomzatra a zsiradékpárna és a rostokra, a húsra, a véredényekre az epidermis úgy feküdjék rá, mint az eleven ember testére: ehhez senkisem értett jobban, mint Dömötör, a hivatalos művész, az akadémikus.
Nem csoda, hogy szerény és szűkszavú ember lett így Dömötör, aki négyszer-ötször megnyalta piros és húsos szájaszélét, míg egy szót kiejtett előkelő barátai, ragyogóan szellemes kollégái, finoman csiszolt elméjű és sensitiv modelljei: a mágnásaszszonyok és dekadens nagyvilági hölgyek előtt, akik mintázás közben művészettörténeti és esztétikai műveltségük szédítő magasságába ragadták a hüledező mestert. Minthogy tehát szóval nem győzte, kénytelen volt szüntelenül dolgozni. Öntötte a portrékat, aktokat, heroikus csoportozatokat, emlékmüveket és reliefeket. Közben pedig jókedvűen fütyörészett, örökkön égő szivarját rágta hatalmas és vakító fogsorával. Vésője alatt szikrázott a márvány—mert legkedvesebb müveit maga szerette kifaragni—óriás, bütykös, csontos öklével nyomkodta, döngette, pofozta, simogatta, cirógatta a vasrácsra vakolt agyagmintát, mint egy boxoló gladiátor. Ilyenkor kigyúlt alacsony, de boltozatos homloka, apró szemei allelujáztak a munka boldogságában, rövid sűrü sörtehaja csapzott az izzadtságtól, szája mosolyra húzódott, arca kipirult s izgatottan nyalogatta ajkát, amelyre vastagon rárakódott a gipsz füstölögve porló málladéka. Egy birkózó antik hérosz volt ilyenkor, aki az anyaggal vív diadalmas csatát: ujjainak ösztönös mozdulataival, temperamentumának isteni sugallatából, egyéniségének szent együgyüségével alkot. Ilyenkor nagy, szürke, bozótos feje, széles orra, vaskos állkapcsa, kurta nyaka, óriás vállai, izmokkal párnázott domboru háta és oszlopos lábai egy ősember monumentális sziluettjében jelentkeztek. Ilyenkor némely impresszionista dáma egyenesen a karjaiba omlott volna, ha Dömötör János nem a legszemérmesebb és a leggyávább öreg gyermek, aki valaha mintázófát, vésőt és kalapácsot forgatott a kezében.
Dömötör János sohasem nyult kézzel a modelljéhez, amióta megházasodott. Feleségét, Van Roosen Herta bárónőt, a gazdag, szép és negyvenkét esztendeje ellenére leányos finomságu szőke kis teremtést oly vallásos áhitattal imádta, hogy más asszonyszemélyre csak nem nélküli és elvont szobrász-szemmel tudott rátekinteni.
Pedig most már a feleségét is csak hetenként kétszer-háromszor látta bizalmas családi kettesben, ha ugyan bizalmasságnak és családiasságnak szabad nevezni a reggeli vagy ebéd alatt eltöltött merev és szertartásos félórát, amit neki ez a majdnem virággá, vagy középkori szonetté finomodott, idegbeteg és rajongó kis hiszterika engedélyezett. Eleinte természetesen nem volt ez így. Öt éve annak. Van Roosen bárónő akkor már elvált asszony volt. Münchenben látta meg a szobrász egy aktcsoportját: Páris elrabolja Helénát. Meghallotta, hogy Párist a művész saját magáról mintázta tükörből.
—Én leszek a Helénája—kiáltott fel ideges gyönyörtől borzongva a bárónő és földhöz vágva a Fleurs du Mal-t, úgy találta, hogy mindennél szebb dolog a ragyogó és erős egészség és hogy a saját aktija nem sokkal marad mögötte a homérosi Helénának.
Dömötör mukkanni sem tudott, amikor értesült az asszony szándékáról. Nem talált szavakat a védekezésre, csak hajlongott, bólogatott és a szájaszélét nyalogatta. Igy házasodott meg zavarában Dömötör s arról sem ő, sem a bárónő nem tehet, hogy e hangulat néhány hónap alatt Heléna impresszionista lelkében elviharzott. Mégis, valahányszor rágondolt az első hónapok mithologiai szépségeire, elégülten és önmagát irigyelve suttogta nedves ajkai között:
—Megérte az a néhány hónap az utána következő esztendőket is.
Ezekről az esztendőkről nemcsak beszélni, de gondolkodni sem szeretett János. Egyetlen nagy, természetes és szinte baromi lemondással intézte el a boldogtalanságát: ki tehet róla, hogy én szeretem őt és ő nem szeret már engem? Sors bona, nihil aliud,—ismételgette magában ezt a fatalista mondást, amellyel lelkének minden háborgását elsimította.
Különben is egyszerü és egészséges lelkü ember volt Dömötör, aki jobb szeretett munka után a műterem sötétjében, vagy erdei séta alatt pipázva elmélázni, fuvolázni, harmonikázni, sárkányokon, mesebeli alakokon, óriás embereken, tengeri kalandokon, soha nem látott groteszk állat-figurákon eltünődni, mint szoknya után futkározni. Szerette a gyenge, csipős, szénsavval élénkített homoki bort és a sárga, könnyű sört, amiből szervezete rengeteget tudott megemészteni anélkül, hogy kedélyét túlzottan felizgatta volna. Nála a mámor abban jelentkezett, hogy kedve támadt nagy birkózásokat rendezni, ha találna magához való rendíthetetlen atlétákat. Szeretett volna oly szépen dalolni, fütyülni, hegedülni, hogy a kövek is meginduljanak és a szobrok táncra perdüljenek örömükben. Szeretett volna katona lenni és csatában verekedni, nagy veszedelmekben emberek életét megmenteni, hajókat partra vontatni, bikákat megfékezni, malomkövekkel dobálódzni, cirkuszban láncot tépni, tüzes paripán nyargalászni, bebarangolni a világot, sárkányok barlangjába leereszkedni és fenevadaktól a földet megtisztitani, Ha mást nem, legalább kőből szerette volna mindezeket kifaragni és ilyenkor halálosan unta a művészi rangjával járó kötelezettségeket. És unta az asszonyokat, akik néha hizelegtek neki, máskor kigúnyolták; a művészeket, akik megleckéztették tudatlansága és szent igénytelensége miatt; házát, butorait és gazdagságát, amelyet a felesége csapongó fantáziája bujává, terhessé és kényelmetlenné tett a számára; a hivatalos világ nagyképüségét, az iskola szárazságát, a nagy urak leereszkedését és a cselédség arcátlanságát. Unta, gyűlölte, elátkozta az emberek hódolatát, kiváncsiskodását és bizalmaskodását és összeborzongott, amikor tárlaton, utcán, szalonokban, még a templomban is utána suttogták ezt a szót:
—A mester!
Ilyenkor megszökött és néhány órára visszaállitotta eredeti énjét magához való primitiv környezetbe. Elszaladt a Köztemető tájékára, egy öreg, csendes csapszékbe, amely közel lévén a sirkőgyárakhoz, mindig tele volt iddogáló kőfaragó-legényekkel. Odamenekült Dömötör s már útközben felcsillant a szeme arra a gondolatra, hogy ejnye a mindenségit, ha jó szerencséje és keze ügyessége cserben nem hagyja, ma délután háromszor egymásután kilenc babát üt le a kuglizóban.
Meg kell ezek után őszintén vallanunk, hogy az ő lelke nem volt nagy szenzációkra, tragikus szenvedésekre, vagy az önelemzés mártiromságára való. A saját egészségének örök forrásából táplálkozva, vágyai messze mögötte maradtak a lehetőségeknek. Ne szépítsük a dolgot, parasztember volt Dömötör, egyszerü, de zseniális paraszt, akinek egész idegélete leegyszerüsödött a szép formák és a megrögzitett emberi mozdulatok másolásához. Ha nem lett volna művész, akkor lovakhoz, ökrökhöz, buzához és kukoricához tapad minden csápja a benne viruló természetes ösztönöknek. Ezt pedig a földből, levegőből, erdőből, patakból és az édes szüleinek piros paraszt véredényeiből szívta magába csecsemő gyermek és suhanc legényke korában.
Erdélyben, Gyergyószentmiklóson született s már gyermekkorában csodájára jártak a falubeliek.—Olyan ökle van, mint egy medvebocsnak—mondták rá az öregasszonyok, akik tulozzák ugyan a dolgokat, de nem szépítik az igazságot. Vaskos, formátlan és kissé együgyü arckifejezésü legényke lett Jancsiból, aki tíz esztendős korában már a kovács mellett fújta a tüzet s irgalmatlanul szorította markával a lovak bokáit, amikor rátették a vasat. A legnehezebb kalapáccsal úgy csapkodta az üllőt, hogy az egész kovácsműhely rengett,—az ifju Vulcanos dolgozhatott ily heroikus jókedvvel, amikor a Kentaurokat patkolta az Olympos völgyeiben. János azonban mégsem maradt kovács, pedig bizonyos, hogy e téren is jelentékeny hírnévre tesz vala szert óriási ereje és kezének ritka ügyessége miatt. A gigantikus testben ugyanis finom és álmodozó gyermeklélek pihegett. Nem félt a legvadabb ménektől és megbirkózott a legsulyosabb pörölyökkel is; de nem mert szemükbe nézni a hetyke és kacér kis parasztlányoknak és könnyekig elérzékenyedett egy históriás ének hallatára. Órákig elbámészkodott a vásárosbódék olajnyomatain és porcellánfiguráin; úgy szerette a virágokat, mint egy szerelmes hajadon; képeskönyv, mézeskalács-szentek, faragott botok, festett cserépedények, figurás tajtékpipák leirhatatlan lelkesedésre hangolták és megrikatta az orgonaszó a templomban. Gyakran elbujt a kovács szérüskertjében és agyagból, fából, kenyérből, ablakos tótok gittjéből alakzatot formált a maga mulatságára. Végre is otthagyta a mesterségét és a gyergyói agyagipari iskolába kéredzkedett. Apja is ezermester, fafaragó, rejtélyes elméjü székely; anyja finom ételek készítője, álomfejtő, mesemondó, előimádkozó, ezerjófüves asszony: nem csoda, ha a gyermeknek inkább kedve telt cifra tálak, korsók, cserépedények, agyagvázák készítésében, mint lovak patkolásában. Az iskola igazgatója már a második esztendőben felvitte Pestre. Csodagyermek gyanánt mutogatták. Csak úgy fejből, percek alatt a legcsodálatosabb figurákat gyúrta ki az agyagból.
Itt mód felett megtetszett neki a Kerepesi-temető tájékán letelepedett sírkőfaragók élete. Otthagyta az iskolát, hátat fordított a csodagyermek minden dicsőségének és kőfaragólegénynek állott be Piacella Virgil mester műhelyébe. Itt ismerte meg az anyag sokféle fajtáját, a márvány, a homokkő, a gránit legbensőbb titkait, szín, keménység, finomság, erő, optikai és hangulati hatások tekintetében. Rájött, hogy másmilyen kő kell egy ifjú szűz és egy görnyedő munkás, vagy egy marcona katona figurájához. Mindent meglátott, megérzett, kitapasztalt, ami a mesterséghez szükséges. Mert éjjel-nappal dolgozott. Közben meghallotta, hogy a kőfaragást Olaszországban sokkal jobban értik, mint akárhol a világon. Elkószált Olaszországba. Végigbarangolta a lombárdiai temetőket s leszállt a márványbányákba, hogy a maga két hatalmas karjával fejtse a követ.
—A kőnek is van lelke, jelleme és szerelme, öröme, fájdalma és szeszélye—mondogatta szószerint értelmezve a saját szavait.—Én ismerem a követ, a mindenségit,—tette hozzá önérzetesen s erre volt legbüszkébb egész életében.
Legjobban szeretett volna mindvégig kőfaragó maradni és keze alól, minta nélkül, a maga esze-szíve, lobogó fantáziája után egyre-másra nőttek volna ki a Madonnák, Piéták, búsuló szentek, fáklyás angyalkák és pihenő oroszlánok.
—De így mégsem mehet tovább, kár az ily tehetségnek elkallódnia—erőlködtek barátai, csodálói és protektorai és a legényt elvitték Bécsbe, hogy megtanítsák az alkotás titkaira.
Ekkor már a harminc felé járt az óriás testű, csecsemőlelkű és áhítatos szívű öreg kőfaragólegény.
Bécs. Itt úgy járt a székely parasztfiú, mintha egy Luther korabeli német szerzetes, egy 1550 előtti angol kurta nemes, vagy Rabelaisnek kortársa, egy faragatlan francia katona becseppent volna a Mediciek udvarába. Amaz holtra rémült Accolti Bernát és Fregora Constanza asszony, Macchiavelli és Aretino körmönfont, szellemes és finom élcelődéseitől, a tonus emelkedettségétől, az evés, tánc és zenélés eleganciájától, a társasági illemszabályoktól és a csiszolt erkölcsök számtalan tilalomfájától; Dömötör János pedig, aki ösztöndíjai, sikerei, bőven hulló honoráriumai révén a Hellmer-iskola legjobb társaságába keveredett, színházba és éjjeli mulatóhelyekre, a Práterbe és bádeni kirándulásokra vetődött, szép kétszobás lakásban lakott, reggelijét tükrös-márványos, freskós, bronzportálés kávéházban költötte el,—szívdobogva, ijedt lélekkel ténfergett az új környezet kényelmetlen és kimért szokásai között.
Ahogy végighallgatta kollégáinak könnyed és tartalmas csevegését, a tanárok mély járatú fejtegetéseit, összeszorult a szíve a maga faragatlansága és tudatlansága miatt. Beismerte, hogy a szállodák és éttermek pincérei, a tánctermek kis táncosnői, a virágárus lányok és az olcsó modellek magasan felette állanak az ő gyergyószentmiklósi modorának. A magyaron kívül egyetlen nyelvet sem értett, kivéve husz-huszonöt útszéli és kocsmai olasz és német kifejezést. Magyar lapokat olvasgatott, de mindig elakadt a lélekzete, ahogy az újságok hasábjairól egy szédületesen komplikált és finoman elrendezett társadalmi, politikai és tudományos világ meredt feléje. Alig lehet elképzelni, mily megdöbbenés fogta el, amikor megtudta, hogy az állami életnek minő bonyolult a gépezete, mily sok statisztikai, gazdasági és történelmi ismeretre van szükség, hogy valaki a legkisebb kérdéshez hozzászóljon. Nem csoda, ha azt hitte, hogy az újságok minden sorát európai lángelme, egyetemi tanár, akadémikus, vagy polihisztor öreg bölcsész írja. Az ujságokból jött rá, hogy neki sejtelme sincs a börzéről, a hitelügyi, ipari, kereskedelmi berendezkedések elemeiről, hogy sohasem hallott semmit a közlekedési eszközök technikájáról, legkisebb ismeretei sincsenek az orvosi, lélektani és fizikai tudományok területén, nem érti a szakkifejezéseket és latin idézeteket, nem jártas a színház, táncművészet, divat, társasági szokások titkaiban és hirét sem hallotta az archeológia, stilusismeret, bútorok, ékszerek, ruhák, toilette-eszközök tudományának, amiről pedig még a modell-lányok is úgy beszéltek, mintha édesanyjuk tejével szívták volna magukba annak ismeretét. A perzsaszőnyeget nem tudta megkülönböztetni a német gyárak teppichjeitől, az irodalmat a modern színművektől, Ruskint a praerafaelita művészettől, az urat a milliomostól, a szocialistavezéreket a szocializmustól, a riportereket a notorius hazudozóktól, a kritikusokat a nagyképű csizmadia legényektől és a secesszionistákat a széllel bélelt lakásberendezési ügynököktől. Sajnos, Dömötör János csaknem harminc éves volt már s még nem ivott Cliquot-t, nem látott orosz balletot, nem volt spiritiszta szeánszon, nem ült automobilon és nem lévén uriasszony szeretője, nem szagolt még levendula-illatot párisi csipkefehérnemün.
Dömötör látta, hogy az ő fantáziáján kívül van egy széles és ragyogó világ, amelynek csak a kerítésén pillanthat be néha, de magáévá nem teheti sohasem. Ez nem bántotta túlságosan, de félszeggé tette és zárkózottá. A nagy stílust nem szerette és nem kívánta, de a maga kicsinyes kedvteléseit, polgári szokásait és naivitásait restelni kezdte. Fogta a könyveket s kiteregette maga előtt, hogy felhabzsolja tartalmukat; csak gyötrelmet és még nagyobb félénkségét merített azokból. Nekifeküdt hát a munkának, hogy annak boldogságával és dicsőségével ellensúlyozza társadalmi fellépésének és tudatlanságának goromba fogyatkozásait. A könyvekből csak szavakat olvasott, de a munka derekasan haladt előre és két esztendő múlva kijelentették róla, hogy a legnagyobb szobrászok géniusza vajudik a műveiben.
Egyebekben boldoggá tette, hogy csak tisztelői, csodálói és barátai vannak s egyszerű paraszti modora nem árt a nimbuszának és szavai helyett aktjait és kompozicióit mérlegelik. Mindenki szerette s ennek ő tiszta szívből örvendezni tudott, nem gondolván arra, hogy a talentumokat mindenki támogatja addig, amig felülről kezelhetik és hátára kapaszkodva, vele szemben a protektort játszhatják.
És eközben eljött az asszony is. Nórának hívták, rajongó, hibátlanul szép, ragyogó fekete szemű, de tehetségtelen kis szobrászleány volt, aki egyenesen felkínálta neki az első szerelem égi ajándokát. Róla mintázta európai hirü alkotását, Nausikaat, amint Odysseus előtt a tenger partján megjelenik. Ekkor fogamzott meg elméjében, hogy domborműben illusztrálja majd e homerosi kalandor naiv hőstetteit, amelyek az ő gyermekded kedélyét mindennél jobban érdekelték.
A szobrásznövendék Nóráról mintázta első remekművét, de többé sohasem merte modellnek használni szerelmét. Oly magasra emelte őt áhítatos rajongásában, hogy elrémült attól a gondolattól: a világ szájtátó bámulásának kitenni az imádott test intim titkait. A férfi féltékenysége bizonyára nem egy remekműtől fosztotta meg az emberiséget, de Dömötör azt tartotta, hogy a művész minden dicsőségénél többet ér, hogy Nóra szépségének misztériuma egyedül csak az ő számára nyilatkozik meg. Mikor aztán Nóra kiszakadt a Hellmer-iskola kötelékéből, Dömötör szomorúan utrakelt, hogy Párisban, Rómában és a görög földön tanulmányozza az antik szobrászatot. Most, hogy már nem látta, hideg fejjel tudta rekonstruálni Nóra testének klasszikus szépségeit és belevitte azokat az antik istennők elgondolásába. Úgy érezte, hogy most, az elviharzott szenvedélyek után, tökéletesebben látja az élő remekművet is. Rájött, hogy a nagy művészethez szükséges a szerelem; de az is kell, hogy a szerelem már a múlté legyen a remekművek születése alkalmával. Igy van ez minden művészetnél, kivéve talán a zenét. Ámbár ki tudja? Minden ember egy individuális kis világ és bolond az, aki az összes teremtményeket közös törvény alá akarja vonni az ő gőgös tudákosságában.
Az bizonyos, hogy Dömötör János hamar európai hírű szobrász lett. Hazahívták Pestre, a kormány kinevezte professzornak, a király rendjelekkel tüntette ki, de a művész legjobban annak örült, hogy özvegy édesanyját felhozathatta Gyergyószentmiklósról és vasárnaponkint, mint a müncheni Stuck, cilinderbe, fekete redingotba, lakkcipőbe gavallérosan kiöltözködve, megsétáltatta a fejkendős, feketeruhás, pápaszemes, szelíd öreg parasztasszonyt a dunaparti korzón és a Stefánia-út lombjai alatt.
Öt évig tartott ez az idillikus élet, akkor a gyenge, beteges anyóka kivonult az antik istenek, középkori szentek, történelmi héroszok, államférfiak és mágnásasszonyok márványképmásai közül, ki a Kerepesi-temetőbe. A művész stilizált falusi feszületet állított a sírdombja fölé, olyant, aminő Gyergyószentmiklós határán, az út keresztezésénél állott, sovány, vérzőfejű, töviskoronázott, kecskeszakállas Krisztussal, amint lába alatt a názáreti Mária zokog a fájdalomtól. Máriában az édesanyja vonásait örökítette meg, gyermeki áhitattal úgy vélvén, hogy nincs méltóbb emberi lélek, aki az Úr lábánál helyet foglalhatna, mint az ő szerelmes szülője.
Ez volt az első szobra, amelyben az emberek, különösen kartársai és a kritikusok, számos feltünő és sajnálatos hibát fedeztek fel és gáncsolni sem átallották az alkotóját.
—A Mestertől bizony többet várt volna az ember. A Krisztus határozottan csúnya, Mária pedig unalmas.
János tehát szédítő gyorsasággal haladt a siker meredek országútján felfelé, fel egészen a Van Roosen bárónő szerelméig, a zuglói villáig,—a fejedelmi vagyon, a dicsőség és a kortársak ébredő irigységének, az ifjú és improduktív esztéták lekicsinylésének zenitje felé, Dömötör maga is megdöbbent, néha a saját nagyságától és homályosan érezte, hogy a talentum, mihelyt ledobja hátáról a rákapaszkodott protektorokat, kezd ellenszenvessé válni és kihívja maga ellen a gyűlöletet. Pedig mindent elkövetett, hogy elkerülje a feltűnést és rendes ember legyen, ahogy azt a nagy Ruskin előírja. Belátta, hogy legokosabb, ha az ember jegyzőkönyvet tart magának és minden reggel beirja a naplójába: hányadika van és esik-e az eső; simára fésüli az erkölcseit; előbb a mellényét húzza fel és csak aztán a kabátját; naponta néhány juhbőrbe kötött könyvet vásárol és szivarját nem az égő végével fogja a szájába; csinos ruhát hord és kifújja az orrát, ha náthás.
Mindezeknél fogva egymást érték a nyakába zúduló kitüntetések és egy este a szépművészetek minisztere magához hivatta és közölte vele, hogy megkapta a szükséges szavazatokat az akadémiai tagsághoz.
Dömötör, aki egyszerű lelkű férfiú volt, a gáncsot fájó szivvel, az elismerést ujjongó örömmel szokta elfogadni. Nagyboldogan ballagott hazafelé, mint egy mámoros gyermek az első csók után. Sírni, dalolni, ölelkezni, verekedni, duhaj táncot járni, az egész világot boldoggá tenni—ezt szerette volna Dömötör s majdnem fülébe súgta a sarkon gesztenyét árusító kofaasszonynak: akadémikus vagyok, lelkem és sietek hírt vinni erről a feleségemnek.
Először tehát arra gondolt, hogy a jó hírrel feleségéhez, Van Roosen bárónőhöz szalad. De eszébe jutott, hogy az most az olasz konzul estélyen szórakozik. Valaki előtt pedig ki kell öntenie boldog büszkeségének túláradó serlegét. Szívéhez legközelebb állott a Köztemető-úti korcsma, Piacella úr és derék kőfaragó legényei. Kocsiba vágta magát és 15 perc múlva mindenki tudta a vendéglőben Dömötör szobrász tudományos karrierjének szenzációját.
—Éljen a Mester!—harsogta a kőfaragók kórusa és temérdek erős aszubor került ez alkalommal a tarka abrosszal leterített hosszú, keskeny asztalokra.
—Sors bona, nihil aliud—védekezett Dömötör szerényen és zavartan elkérkedett küzdelmes fiatalságával s az egyszerű kézműves tisztességét fölébe helyezte a hiu sikerek bizonytalan dicsőségének.
—Labor omnia vincit,—fitogtatta klasszikus műveltségét és helyet foglalt az asztalfőn, a zöld zsalugáteros, rezedás, muskátlis és árvácskás ablak alatt, kigombolta mellényét és hosszúszárú pipára gyújtott.
—Hallom, hogy sztrájkra készülnek a kőfaragók?—kérdezte szemrehányólag a legényektől.—Hej az én koromban máskép csináltuk a dolgot. Reggel öt órakor már munkában izzadtunk és este az Angelus szólított haza vacsorához. És a Krisztusok, Máriák, fáklyás ifjak és gyászoló oroszlánok úgy nőttek ki a márvány- és homokkő-kockákból, mint erdőben nyári eső után a gomba. És nem tudtuk, mi a szociális osztály-öntudat, ki volt Marx és hogy kevesebbet is lehet dolgozni, mint napfelkeltétől napnyugtáig.
A kőfaragók ittak és iparkodtak gúnyos és fölényes arcot vágni e szellemtelen és maradi beszéd hallatára. Szemükben azonban titkos meghatottság ragyogott és nyeldeklőjük kiszáradt arra a gondolatra, hogy a szobrász valaha épp úgy véste a feliratokat, mint ők s ma az ország egyik leghíresebb embere, akinek automobilja és főúri palotája van és méltóságos úrnak hívják a cselédei. Ezt érezték a szobrászlegények, ámbár sohasem hallottak Tarde: Társadalmi capillaritas cimű munkájáról. Hiába, a kőfaragólegények még a társadalmi osztályöntudatról, a proletárok világszolidaritásáról és a munkabéremelésre irányuló gazdasági harcról is lemondanak, ha arról van szó, hogy belőlük erős akarattal szobrászművész, vagy esetleg sírkőgyáros is lehet. Vannak kőfaragólegények, akik még a termelési eszközök közös tulajdonbavételét is arra akarják felhasználni, hogy maguknak külön előnyöket, kiváltságokat és gazdasági monopóliumot szerezzenek. Ilyenek a kőfaragók s ebben nagyon hasonlítanak a kőmivesekhez, a vasesztergályosokhoz, a társadalomtudományi lapok szerkesztőihez, a politikusokhoz, a kereskedőkhöz, a földbirtokosokhoz és a papokhoz.
Dömötör János szociológiai elveit nyiltan csak Piacella Virgil, a sírkőgyáros helyeselte. Egyebekben azonban korántsem volt Dömötör személyétől annyira elragadtatva. Ez a zsugori és fenhéjázó olasz fiatal korában maga is szobrászművésznek készült, de álmait fel kellett cserélnie a sírkőgyáros számtalan milliójával. A milliókat rendjén levő dolognak tekintette, de az egész világot felelőssé tette azért, hogy benne a legnagyobb szobrász-lángelme veszett el a sors mostohasága, a milliók s az emberek irigykedése miatt. Dömötört is vetélytársának tekintette, bár elismerte, hogy van egy ritka jó tulajdonsága: rendesen fizet és alku nélkül, ha agyag vagy gipszmodelljeit faragtatja. Ám ahol csak tehette, célzásokat ejtett el arról, hogy Dömötör végre is mindent a feleségének köszönhet.
—Van Roosen bárónő hozza a milliomos megrendelőket, az arisztokrata műgyűjtőket, a külföldi dámákat, az állami megrendeléseket, mert Dömötör ugyan elsőrangú mesterember, baromi szorgalmú iparos, valóságos gyárimunkás, gipszhordár, márványfaló, öntőmester ... mester, az ám a teremtésit, igazi öntőmester ... a fiam nagyszerűen megállapította, hogy tulajdonképpen nem is művészet, amiben Dömötör mesterkedik, de ... Olyan az, mint a számolóbűvészek, táncakrobaták, céllövők és zenevirtuózok produkciója: egy agybeli részleges tulfejlődés eredménye, egy tehetségtelen ember brilliáns ösztöneinek kicsapongása. A hüvelykujja, az teremti az ő alkotásait, a hogy Garibaldi fiam kifejezi magát.
Piacella mester, látva, hogy a kőfaragólegények mily áhitattal tekintenek Dömötörre, most is helyénvalónak találta megjegyezni:
—Ránkférne már, hogy hajtásokat, friss rügyeket és ragyogó tavaszi lombozatot kapjon a képzőművészet elaggott, korhadó fája. Én amondó vagyok, hogy a fiatalságé a jövő. Fiam, Piacella Garibaldi, most olyan eszméket ...
Dömötör igazat adott a gazdag sírkőgyárosnak, csak hozzátette:
—Dolgozni kell, barátom, dolgozni, mint az igavonó baromnak.
És eszébe jutván, hogy egy megkezdett mintáját elfeledte nedves ronggyal letakarni, sietve kifizette borát és eltávozott.
Amikor künn volt az ajtón, Piacella Virgil halkan odadörmögte az első segédjének:
—Dolgozni kell, az igaz. De aggyal kéne dolgozni, ideákkal és eszmékkel, a teremtésit neki. Nekem is volnának eszméim. Csakhogy az én öreg oldalbordám, az Isten bocsássa meg neki, többre becsüli a hájaspogácsát és szilvóriumot, mint a konzulok és miniszterek barátságát. Ez az én bajom, öcsém ...
Dömötör pedig gyalog baktatott hazafelé, mert útközben ki akarta eszelni, hogy mint meséli el feleségének az akadémiai kitüntetést. Egy fordulónál kopottas, sovány fejkendős asszonynak majdnem a sarkára lépett. Az asszony mellett kis gyermek tipegett, sírva, szepegve, könyörögve, hogy nem birja tovább, vegye föl az anyja, vagy adjon enni, vagy fektesse le, mert fáradt, mert éhes, mert beteg ... Dömötör mérhetetlenül fájdalmas keserűséget és szánalmat érzett fölszaladni, kiterjeszkedni, elhatalmasodni a szívében, hogy amikor ő akadémikussá lett, akkor egy szegény kölyök leroskad a nyomorúságtól, mert a sok batyútól nem jut neki már helye az anyja karjain. Körülnézett, hogy kocsit fogadjon neki, kocsinak híre-hamva sem volt, káromkodott egyet, mert nem bírt a jóságával, aztán kapta magát, fölmarkolta a kis emberkét, óriás karjára vette és nyájasan, szégyenkezve mentegetőzött az asszony előtt.
—Édes lelkem, engem ma beválasztottak az akadémiába, hadd vigyem egy kicsit a porontyot.
Az asszony azt gondolta, hogy az urak bolondságaiból, lám, néha jócselekedet is kivirágzik, hagyta tehát a dolgot és szótlanul ballagott a csecsemőt vivő Nagy Kristóf oldalán. Dömötör közben megbánta, hogy akadémikus mivoltával kérkedett, ennélfogva magyarázatul hozzátette:
—Sors bona, nihil aliud.
—Ugy van—bólintotta a menyecske, aki szót sem értett a magyarázatból, de boldog volt, hogy fia az öles férfiú karján elszenderedett.
A Hermina-út sarkán azonban váratlan katasztrófa történt. Egy bizonytalan járású, halkan káromkodó kopott munkászubbonyba ütköztek bele, a zubbonyból fölvetődött egy sápadt arc, az arcból két villogó szem, a szemekből kilobbant a meglepetés, a gyanú, a düh és a bosszú és az asszony elsikoltotta magát.
—Jézus Istenem, az uram!
Dömötör majdnem kiejtette kezéből a gyereket, a férje pedig elordította magát:
—Megcsíptelek benneteket, dögök!
És becstelen nőstény-kutyának mondta feleségét, aki éjjel a szeretőjével csavarog.
—Most már tudom, hogy ki az apja ennek a kukacnak—üvöltött magánkívül és fölemelte öklét, hogy Dömötör arcába sújtson veszett haragjában.
Dömötör a bal karjában a gyereket tartotta, jobbjával pedig elhárította az ütést. Ám, szerencsétlenségére nem a nemeai oroszlánnal, csak egy részeg cementmunkással állott szemben és gigantikus öklével oly erősen markolta meg a feléje sújtó karcsontot, hogy az összeroppant.
—Gyilkos! Segítség!—ordított a fájdalmában tehetetlenül vergődő ember, jött az őrjárat, s Dömötört, a nőcsábítót, az utonállót, a gyermekrablót, a gyilkos merénylőt bekisérte a rendőrségre.
—Neve?
—Dömötör János.
—Kora?
—Negyvenhét.
—Vallása?
—Római katholikus.
—Lakása?
—Budapest, Zuglói-út 2.
—Ágyrajáró?
—Nem kérem, saját lakásom van.
—Foglalkozása?
—Szobrász.
—Sírkőfaragó?
—Igen, az is, könyörgöm.
—Gazdája van?
—Magamnak dolgozom.
—Irja csak: munkanélküli!—diktálta az ellenőr, a rendőri őrszoba vezetője, széleshomloku, vörösorru, dohányos bajuszú, recsegőhangu Cerberusa az igazságszolgáltatásnak, a köztemető környékén.—Munkanélküli csavargó kőfaragólegény, állítólag Dömötör János —szótagolta hivatalos haraggal a jegyzőkönyvvezető napidijas—(majd meglátjuk, igazat mond-e a jó madár) ma éjjel 10 óra 30 perckor orvul megtámadta Vékony György betonmunkás feleségét, aki három éves Sári leányával gyanútlanul (írja: gyanutlanul) ballagott hazafelé.
—Igy volt az, asszonyság?—fordult a sarokban szepegő anyához az ellenőr.
—Igy volt, instálom—könnyezett a csinos arcu, halavány szőke menyecske és védőleg vonta magához a gyermekét.
—A támadás gyermekrablási szándékból történt, amit az is bizonyít, hogy a később helyszínen megjelenő törvényes apát, Vékony György betonmunkást (lakik Héthársi-út 4.) ökölcsapással hátulról orvul leütötte, úgy, hogy annak a mellékelt orvosi látlelet szerint nyolc napon túl gyógyuló felkarcsonttörést és zúzódást okozott. Igy volt ez, Vékony?
—Igy volt, instállom—sziszegte a megsérült munkás és Dömötör felé köpött tehetetlen indulatában.
—No, ez rendben van—mondta az ellenőr a fölháborodás, a harag, a fenyegetés és a hatalmaskodás húsz év óta begyakorlott hangsúlyozásával.—Magánvád folytán megtesszük ellene a följelentést éjjeli csendháborítás, személyes szabadság megsértése, utcai botrány okozása, gyermekrablás kísérlete, súlyos testi sértés és szemérem elleni vétség elkövetése miatt.
A szobrász az utolsó szavak hallatára riadtan fölütötte a fejét. Érezte, hogy a sor elején felsorolt vétkekben —ha úgy vesszük, valamennyire, legalább a látszat szerint—hibás. De az egésznek mi köze a szeméremhez? Ez ellen protestálni próbált.
—Hallgasson, vén csirkefogó—üvöltött rá a rendőrellenőr,—azt hiszi, nem tudjuk, hogy útközben erkölcstelen ajánlatokat tett az asszonyságnak? Ugy-e Vékonyné?
—Igenis, instállom,—könnyezett a menyecske és szép, nagy kék szemét fájdalmasan az urára emelte —pedig semmivel sem szolgáltattam rája okot.
—Elég!—ordította a rendőr és legényeivel egy kétlépés széles és háromlépés hosszú cellába vitette a művészt.—Majd holnap reggel átkísérik a főkapitányságra! —kiáltotta utána fenyegető hangon.
Itt aztán magára maradt a szobrász, Dömötör János őméltósága, a Grand prix és a nagy állami aranyérem tulajdonosa, akit a Tudományos Akadémia néhány nap múlva tagjai sorába választ a kultuszminiszter javaslatára. Köszönhette ezt annak, hogy puha inge és borzas olasz kalapja, nagy, szélestalpu cipője és szürke felleghajtója hasonlatossá tette őt a környéken lézengő kőfaragólegényekhez. Köszönhette annak, hogy hirtelen megrökönyödésében elfelejtett hivatkozni jó barátaira, a belügyminiszterre és a főkapitányra; hogy nem kiabált hangosabban, dühösebben, élesebben, mint a rendőrellenőr s merthogy tiszta, gyermekes, megilletődött szívében megállott a vér, arra gondolva, hogy milyen botrányt csinált az ostoba fejével, hogy nyomorékká tett egy kétkezéből élő munkásembert és rossz hírbe hozott egy ártatlan kékszemű menyecskét ... Mire eszébe jutott, hogy talán védekezni is lehetne, már késő volt, ott állt a szoba sarkában egy gyuladt szemű zsebmetsző és egy rongyos szoknyáju, rosszszagu utcai leány társaságában, akik torkuk szakadtából röhögtek rajta és komisz öreg szoknyavadásznak csúfolták jókedvükben.
Néhány percig szótlanul állt ott és az undorodás testi rosszullétében azt sem tudta, mitévő legyen. De aztán eszébe jutott felesége, van Roosen bárónő és kimondhatatlan fájdalom szúrta át a szívét. Mit gondol majd róla az az asszony?
—Eh, ez így nem mehet tovább—gerjedt föl lelkében a méltatlankodás és elhatározta, hogy nem tölti itt az éjszakát. Kimegy a rendőrellenőrhöz és igazolja magát. Jöjjön, aminek jönni kell, de legalább otthon várja meg, míg az igazságszolgáltatás szörnyű gépezete megindul s végighengereli az ő keserű és szerencsétlen lelkét.
—Dömötör János, szobrászművész vagyok, most választanak be az Akadémiába, engedjenek szabadon. Majd holnap jelentkezem a főkapitány úrnál—harsogta oroszláni hangján türelmetlenül, méltatlankodva és elkeseredetten.—Engedjenek haza, a mindenségit ...
És súlyos öklét rátette a kilincsre, amely zárva volt, de ilyen gigantikus nyomásnak nem tudott ellenállni. Az ajtó kifordult a sarkából és bezuhant az őrszobába. A pihenő rendőrök fölugráltak, fegyverük, után kapkodtak, fölcsavarták a villamoskörtét, össze-vissza futkostak a szobában, sípjukba esztelenül belefújtak, káromkodtak és az asztal alatt fölállított szódavizes üvegeket nagy csörömpöléssel fölrúgták.
—Hej, szökni akar a gazember! Segítség! Gyilkos! —sikongatott a rongyos szoknyáju, sárgahaju némber a sarokból.—Fogják meg a szökevényt!—kurjantott lelkesen a zsebmetsző és felhasználva a zavart, kereket oldott és megugrott az őrszobából.
A rendőrök ezalatt rávetették magukat Dömötörre, puskatussal agyba-főbe verték, leteperték és összekötözték. Mikor ott feküdt a padozaton, néhányat még rúgtak rajta, aztán otthagyták megkötözve, ütlegektől elborítva ...
Igy gyötrődött János másnap reggel nyolc óráig ... Eleinte apró sárga szemeiből súlyos könycseppek gördültek alá; szíve kimondhatatlanul fájt szégyenében és elkeseredésében; az ütlegeket föl sem vette, de a sors otromba igazságtalansága halálosan megsebezte a lelkét. Később azonban csendesen elmélkedni kezdett.
—Ez már sokkal több, mint amit együgyű jóhiszeműségemmel, gyáva megrökönyödésemmel és meggondolatlan hevességemmel kiérdemeltem. Tehát vége is van a kellemetlenségeknek. Holnap jön a kimagyarázkodás és én is, meg a feleségem is jót nevetünk a sikerületlen kalandon.
Amikor később megint sajogni kezdett a szíve táján és felágaskodott az önérzete, a hiúsága, a szemérmes polgári tisztességérzete, amikor eszébejutott széles, puha, ruganyos és tiszta ágya, amely után minden csontja sóvárogni kezdett, újra megvigasztalta magát.
—Baj, baj, nagy szerencsétlenség, de nem történhetett volna rosszabbul is? Tegyük fel, hogy annak az embernek, Vékonynak, vagy hogy hívják, revolver van a zsebében s azzal lepuffant, mint egy kutyát? Az ember soha sem tudja. Hanem az bizonyos, hogy igaza van a feleségemnek: mindenki csak a maga rangjához való helyen, környezetben, időben mutatkozzék. Tulajdonképen mit is keresek én a kőfaragók kocsmájában, vagy ha már nem tudok leszokni róla, miért nem járok éjjel autón vagy bérkocsin? Igaza van a feleségemnek!
És már csak önmagára tudott haragudni, ámbár később eszébe jutott, hogy az ember, hiába, soha sem lehet elég óvatos. Ez éppen olyan elemi csapás, mintha Ruskin, vagy Tolstoj, vagy Payot feje fölött lecsapott volna a mennykő ... Vajjon mit tanácsolnának ezek az urak: ily esetben mi a kötelességük a művészeknek?
Amire kivirradt a reggel, Dömötör szelid rezignációval adta magát át a sorsnak és némán, bűnbánóan és megtisztult lélekkel ült a tolonckocsira, amelyen a főkapitányságra szállították.
Alig vette észre, hogy ott áll két rendőr között az ügyeletes kapitány előtt.
—Neve?
—Dömötör János szobrászművész, a mesteriskola igazgatója.
A rendőrkapitány, akinek keskeny arcán a kielégítetlen igények, az el nem ért vágyak és a meg nem valósított illúziók halvány rózsái égtek, aki jól szabott, puha és elegáns egyenruhájában bizonyára nagyon tetszett a nőknek, aki kínosan ápolt körmével eddig szórakozottan vakarta az állát, most hirtelen felugrott s könnyedén megtalálta azt a gesztust, amellyel végét veti a szituáció kínos voltának.
—Maguk kimehetnek—parancsolta a rendőröknek. Aztán Dömötör felé fordult:
—Az Istenért, méltóságos uram, hogy kerül ön ide?
A szobrász szeliden mosolygott.
—Tessék a jelentést elolvasni.
A kapitány sebtében végigfutotta a rendőrellenőr jelentését. Aztán elmosolyodott, gyengéden és elegáns bizalmaskodással megfogta a művész karját s a divánra ültette.
—Oh ezek a tökfilkók!... Nem is képzeli a Mester, mily sok bakot lőnek e faragatlan, hiú és hatalmaskodó bugrisok.
Aztán felemelkedett helyéről s mint egy tisztelgő küldöttség szónoka, a művész elé toppant:
—Méltóságos uram! Mielőtt jelentést tennék felettes hatóságomnak és a hibás rendőri közegeknek nemcsak alapos kitanítását, de egyben példás megbüntetését is indítványoznám, aminek, szent meggyőződésem szerint, meg is lesz a kivánt eredménye, arra kell kérnem önt, hogy csekélységemtől méltóztassék elfogadni a bocsánatkérést, amelyet a megtévedt rendészeti szervezet nevében ezennel tiszteletteljesen van szerencsém fölajánlani. Az ország büszkesége, az európai hirü művész, a magyar faj halhatatlan géniusza ...
—Oh kérem, kérem—dadogott Dömötör—ez tulzás ... én voltaképpen ... hogy is mondjam csak ... hiszen alapjában véve, bizony úristen, ők nem hibásak.
Dömötör izgatottan nyalogatta ajkait és hatalmas öklével verejtékező homlokát ütögette.
—Ami igaz, az igaz, csakhogy ...
—Csakhogy—vágott közbe lelkesülten a kapitány —a mi legénységünk még mindig hiján van a disztingváló képesség legelemibb követelményeinek is. Azon kezdem, kedves jó méltóságos uram, hogy nem szégyene-e az államrendőrségnek, hogy akad egy olyan őrparancsnok, aki az alkotóművészet fölkent fejedelmét, a mi halhatatlan és büszkén szeretett ...
A szobrász e pillanatban nem kívánt egyebet, mint hogy megugorhassék a bókok és bocsánatkérések e viharos zápora elől.
—A feleségem ...—szaladt ki piros, nedves ajkai közül az a szó, amely most egész öntudatát megsemmisítette, mint ahogy a napsugár fölissza a nyári vizek párolgását.—Semmi, semmi ... csak én már szeretnék hazaszaladni, uram.
A kapitány szeretetreméltóan mosolygott.
—Ne méltóztassék nyugtalankodni. Oh a véletlen jó kezekbe adta önt, becsületemre. Nekem is van egy kis gyűjteményecském. Képek, szobrok, antikvitások, műipari tárgyak, régi brokátok, damasztok, hímzések ... korlátolt anyagi eszközeim, sajnos, mondhatnám, az anyagi eszközök teljes hiánya meggátol abban, hogy valamirevaló gyűjteményről álmodozhassam, de mégis van egy megbecsülhetetlen kincs a birtokomban, igaz, hogy csak kicsinyített reprodukció, de magától a művész kezétől: Nausikaa, amint Odysseus előtt a tengerparton megjelenik. Csodálatos remekmű, talapzatán az alkotó lángelme kézjegyével: Dömötör I. 1895.
A kapitány itt megállt, felnézett a füstös mennyezetre, tekintetét áhítatosan odatapasztotta a villanylámpa kampójára, mintha csendes hálaimát küldene a Magasságbelihez, amiért épen őt választotta ki „Nausikaa a tengerparton, Dömötör I. 1895." szerencsés tulajdonosául.
Dömötör szíve is felmelegedett és azon törte az eszét, hogy uristen, mi módon került az a derék rendőrhivatalnok birtokába. E pillanatban mindennél jobban érdekelte a kis szobor—Nóra emléke—és annak titokzatos története, de nem merte megkérdezni, mert félt, hogy ezzel új és végevárhatatlan elbeszélésnek nyitja meg zsilipjeit, pedig ő kimondhatatlanul szeretett volna hazamenni.
A kapitány azonban cigarettával és pohár likőrrel kinálta.
—Drága Mester, ami a feljelentést illeti, az egy pillanatig se okozzon önnek aggodalmat. Oh, a véletlen jó kezekbe sodorta önt—ismételgette önelégülten és sokatmondó szemhunyorgatással, miközben pompásan csiszolt körmeit megcsillogtatta a művész szeme előtt.—Oh, nem hiába vagyok gyermekkorom óta bolondja a szépségnek, a színbe, formába, vonalba, fénybe és árnyékba finomodott érzékiség, a szublimált erotikum, a pogány testkultusz, az antik életörömök grande passione-jának. Én tudom, hogy a művész nem kényszeríthető ugyanazon törvények, társadalmi konvenciók és erkölcsi babonák korlátai közé, mint az adóhivatalnokok vagy a gabonakereskedők. A művész temperamentuma a nyárspolgár-fantáziát gyakran elképeszti a maga dionizoszi kicsapongásaival. Ismerem a cinquecento történetét és éppenséggel nem botránkozom meg azon, hogy Benvenuto Cellini leszúrta öccsének gyilkosát, Maffio di Giovanni rendőrfőnök pribékjét, meg Pompeot, aki bérgyilkosokat fogadott fel ellene.
—De uram,—tiltakozott az összehasonlítás ellen Dömötör—én ...
—Tudom, tudom, önt csak a művészet terén szabad összehasonlítani a cinquecento legnagyobbjaival, —bókolt szaporán a kapitány—én csak azt akartam illusztrálni, hogy a művész az más, mint a közönséges halandó. Ami pedig az egyszerű munkásasszonyt illeti, Istenem, ezt csak bizzuk Erosz és Afrodité kifürkészhetetlen akaratára. Művelt ember, aki a pszichopatológia és az erotikus rendellenességek tudományában jártas, soha semmin sem csodálkozik. Mit tudjuk mi, vakon, siketen, ízlés és szaglás nélkül bolyongó, otromba laikusok, mit talál a művész az egyszerű öltöny, a foszlott ruhadarabok, a kopott nagykendő és a durva vászonneműk alatt! Heine Matildja nagyszerű példa arra, hogy ...
—Uram, az Istenért,—könyörgött a szobrász —ön olyan dolgokat beszél itt nekem ...
— ...amiket ugyebár nem várt egy kihágási rendőrkapitány hivatali szobájában?—hízelgett magának édeskés, nyájas, de öntelt hangon a sovány, parfőmös és frissen borotvált amatőr. Dömötör János szédülni kezdett és tiszta szívből visszakívánta a goromba és esetlen rendőrellenőrt, aki recsegő hangon csirkefogónak, utonállónak, gyermekrablónak és becstelen szoknyavadásznak címezte az őrszobában. A gyomra émelygett és a pokol fenekére kívánta a világ összes műgyűjtőit és pszichiátereit.
A kapitány még egy pohárkával töltött s aztán összegezte az eset érdembevágó mozzanatait.
—Miről van itt szó, mélyen tisztelt barátom, ha megengedi, hogy így szólítsam önt, méltóságos uram ... Miről van itt szó? Dolgokról, szenvedélyekről, egyéni kedvtelésről, a lélek legintimebb, legbensőbb hajlamairól egyrészt, amelyek egyáltalán nem tartoznak a nyilvánosság elé; szó van másrészt egy durva véletlenről, a magukban véve ártatlan mozzanatok sajnálatos összetalálkozásáról. Egy részeges csavargó ördögi módon előre kieszelt zsaroló támadásáról van szó, amelyért ön jól megérdemelt leckét adott neki. Bízza rám az ügyet, drága Mester, mélyen tisztelt barátom. A sértett fél majd kiegyezik tíz-tizenötezer korona kártérítés ellenében. A magánvádat visszavonatom. A menyecske pedig, akinek egyszerű köntöse alatt bizonyára egy antik Nereida, vagy egy alexandriai kurtizán ragyogó teste rejtőzködik, továbbra is megmarad Érosz csintalan játékszerének. Csak bízza rám uram, én boldog leszek, ha az isteni Nausikaa fenkölt lelkű alkotójának szolgálatára lehetek. Oh, ha még valaha reményen lehetne arra, hogy ön befogad barátainak és tisztelőinek intim körébe, ha módom lehetne, hogy összehasonlíthatatlan művészetének, zsenialitásának egy-egy lehullott forgácsát valaha a magaménak mondhatnám ...
—Uram, én nem értem önt,—tört ki végre a művészből—annak a szerencsétlen munkásnak, férjnek, apának végre is a karja, akárhogy vesszük ... magam láttam, hogy mily siralmas módon lóg tőből kicsavarva, a válla alól.
—Semmi az, semmi. Tíz-tizenötezer korona. Ezzel bőven kárpótolta ön a részeges csavargót és megmentette saját magát a botrány kínos következményeitől. És ne gondolja uram, hogy ez az ön érdeke csak, vagy az enyém, vagy egyes társadalmi osztályoké. Nem. Ez az egész állam, a társadalmi stabilitás, a nyugalom, a kultúra, az egész emberiség érdeke. Az államé, amely a legmagasabbrendü individuumok kultusza révén szolgálatot tesz a fejlődés egyetemes érdekeinek. Ha az anyagi igazságot nézem, akkor most egy cementmunkás érdekeinek megóvása céljából olyan rést kellene ütnöm a művészi kultúra bástyáján, amelynek pótlásához évszázadok kellenének. Kérdem: van-e joga az államnak, hogy ilyen barbarizmust elkövessen? Uram, én a célszerűségi iskola, a belátásos elmélet, a spontán variációk, az erkölcsi kényszerek relativitása és az ethikai elvek rétegezettségének alapján állok, ahogy azt mestereinktől, Spencertől és Piklertől tanultam s inkább megtorlatlanul hagyok száz apró bűnt, sem mint elkövessek egyetlen jóvátehetetlen nagy hibát. Nem engedem meg, hogy a társadalmat a konvenciók, vallási szabályok, jogi kánonok, morális tradiciók, szóval: a halottak kormányozzák az élők rovására, mint Comte mondaná, ha itt állana az én helyemben. És mondja meg ön, helyezkedjék ki önmagából és puszta objektiv mérlegelés után állapítsa meg, mire van a társadalomnak, az államnak inkább szüksége: halhatatlan remekművek nagyszerű sorozatára, aminőkkel ön még meg fogja ajándékozni az emberiséget, vagy egy cementmunkás jobb karjára? Mi? Azonkívül ne felejtse el, hogy itt olyan megoldást találunk, amely boldoggá teszi a cementmunkást is, önt is, a bárónő őméltóságát is és engem is, szóval mindenkit,—kacagott a kapitány diadalmasan—akik ebben a dologban ily szépen összekerültünk. Bízza rám a dolgot és tartson meg engem lekötelező szíves jóindulatában. Az autója, amelyért voltam bátor az imént telefonáltatni, a kapu alatt várja Méltóságodat.
És tíz perc mulva Dömötör János belépett a zuglói-uti palota hűvös, márvány-vesztibüljébe.
—A bárónő nincs itthon—jelentette ki az inasa. —őméltósága korán reggel kikocsizott a herceg úr őexcellenciájával.
Délben azt is megtudta Dömötör, hogy a bárónő csak két-három nap múlva lesz látható, mert tegnap hirtelen leutazott dunántúli birtokára.
—Tehát semmit sem tud az éjjeli kirándulásról. Mégis szerencsém van, a mindenségit—dörmögte magában és izgatottan nyalogatta szájaszélét a nem várt kellemes fordulatra ...
Az örvendezés nem tartott sokáig.
Másnap egy riportujság megírta a köztemető-uti botrány minden részletét. A rendőrkapitány adta le egy ujságiró-barátjának, mint ragyogó és tanulságos művészettörténeti érdekességet. Megfogadtatta vele, hogy nem használja fel kicsinyes és ostoba riportközlésekre. Ez az eset a halhatatlanságnak, a memoárirodalomnak való pompás csemege—erősítette őszinte és finom elragadtatással ... Ugyanígy kommentálta a műbarátok körében és a Fészek Club kártyaasztalánál, a Folies Caprice egy lefüggönyözött páholyában és az Intim Színház kulisszái között ...
—Csak semmi nagyképűség, semmi indiszkréció, —könyörgött a táncosnőknek, a festőknek, az ujságíróknak és a rendőrtisztviselőknek— ...tisztán pszichopatologiai érdekesség szempontjából kell nézni a dolgot ... Majd ötven év múlva a Dömötör-monográfiádba felveheted, fiam ...
A riportujság fekete misékről, kártyabotrányokról, földalatti titkos orgiákról, utcai késelésekről, csecsemőrablásról közölt páratlanul érdekes és intim adatokat. Nevek csak kezdőbetűkkel jelezve. D. J. művész. A szobrász szerelme. A méltóságos úr. Diszkréten csak éppen a művészet és erkölcs egymáshoz való viszonyának jellemzésére. Tudományos alapon. Freud, Krafft-Ebing, Havelock Ellis, Iván Bloch kutatásainak felhasználásával, keresve a fájdalomokozás és az erotikum között való összefüggéseket.
Az eset tudományos és diszkrét kezelésének ellenére: Dömötör személye közbotrány és bűnvádi eljárás közepébe került. Az összes ujságok kénytelenek voltak foglalkozni vele. Az ügyészség vádat emelt, a művészek kizárták Dömötört az összes egyesületekből, a bárónő elhagyta férjét, a szobrász elvesztette összes állami megrendeléseit, a mágnásasszonyok elmaradtak a műteremből és az Akadémia tagjainak sorából, a szépművészeti miniszter indítványára kitörölték. A kritikusok megállapították, hogy Dömötör perverz hajlamú, iszákos, verekedő, gonosz ember, terhelt családból származott, fiatal korában díjbirkózó, lánctörő, gerelydobó és súlyemelő artista volt, a művészethez távolról sem konyít, kőfaragó korában elsajátított bizonyos olcsó és banális fogásokat, minden műve kópia, szemérmetlen plágium, antik torzókról összelopott motívumokkal, Canova-, Begas-, Thorwaldsen-, Delaplanche-utánzat, a szobrászatba átültetett Piloty-stilus lapos, nagyképű, üres és tartalmatlan, együgyű és unalmas reprodukciója ... Elföldelték, kiátkozták s hült helyét is megfüstölték, hogy elűzzék a nyomában netalántán hátramaradt rossz szellemeket. Ekkor láttuk, hogy mily zord hatalommal uralkodott a lelkekben a puritán erkölcs s minden jóravaló polgár megállapította, hogy némely Dömötör-féle bestiális ember bűnözése legalább arra jó, hogy felkeltse a felháborodás tisztító viharát s rámutasson arra, hogy a társadalom, a közvélemény, a fórum nyilvános orgánumai még mindig a tiszta erkölcs talapzatán állanak, habár egyes emberek el is tévednek az élet sötét és buja dzsungeljében.
—Nem baj—gondolta révedező lélekkel Dömötör.—Én tudom, hogy mi vagyok és mit tettem és nem érdekelnek az emberek tudományos és társadalomerkölcsi szempontjai. Annyi bizonyos, hogy megfogyatkoztak a jövedelmeim, de arra még telik, hogy szép délolaszországi márványokat vásárolhassak és kifaraghassam az Odysseát, amit két év óta mintázgatok.
Kissé szomorúan bolyongott ugyan a palotájában, amelyből hiányzott a felesége, a titokzatos szépségű, fáradt, ingerlékeny és végzetes kedélyű negyvenéves asszony, a maga váratlan és szenzációs szeszélyeivel, szerelmi ötleteivel, kutyáival, papagályaival, kis baziliskusával, szerecsen inasával, finom, elegáns vendégeivel, teaestélyeivel, migrainjével, könnyeivel és kacagásával, titokzatos eltünéseivel és váratlan megjelenéseivel. De Dömötör nem esett kétségbe és bölcs gyermekességgel megvigasztalta magát.
—Sohasem hittem el, hogy örökké tartson ez a boldogság. Tulajdonképpen nem is volt az nekem való élet. Ámbár szép volt, csak most látom, a mindenségit.
Körülnézett maga körül s csak most vette észre, hogy milyen fejedelmi interieurben él. A kandalló felett ott függött a felesége arcképe. Mint egy jelenés, némán, fejedelmi gőggel tekintett le rá, szegény, elhagyott rabszolgára ... A miliő, amely a képet körülvette, a ritka damaszkusi szőnyegek, a bronzveretes, intarziás bútorok, a dús selyemfüggönyök, régi mesterek képei, szobrok, vázák, porcellánok, a székek nehéz brokátja, az antik lámpák puha, érzéki fénye, a terem jó illata ... olyan nobilis és művészi szépséget vetített e finom és ragyogó asszonyalakra, hogy Dömötörnek megdobbant a szíve.
—Ez mind az enyém,—gondolta kissé nehéz és kusza impresszióval.—Bizonyára nagyon boldog ember vagyok—sóhajtotta észre sem vehető lélekzettel és majdnem elmosolyodott.
Megbiccentette a fejét, a kezével fáradtan és gyengéden legyintve, kilépett az ajtón.
A márványburkolatú hall közepén, középkori gót bronzok, templomi kegyszerek, kasulák, dalmatikák, infulák, pásztorbotok, kelyhek, zászlók, szentképek és tipológikus csodaszörnyek bizarr, vibráló színű múzeumában egy darabig tétován állott. Az inasa némán, kérdező szemekkel meredt rája, hogy melyik kabátot adja rá szokott éjjeli sétáira.
Dömötör legyintett egyet a kezével. Ma nem megy sehová. Feketét kért és hirtelen benyitott a műtermébe. Rengeteg terem volt ez, a régi dekoratív művészek szokása szerint valóságos egzotikus templom, a világ minden tájáról összehordott ritkaságokkal. A színek vad lakodalmat ültek a falakon. Minden rikító és égbekiáltóan hangos. Nagy festett japán szobrok, indus aranyozások, cifra keleti szőnyegek, primitiv egzotikumok és raffináltan megalkotott párisi műtárgyak. Minden helyi színhatás a végletekig felfokozva, mint Böcklin képein, a színek orgiájából egy idegfeszítő pokoli tónusba olvadva. Pálmák, nehézszagú virágok, kitömött állatok, fenevadak hosszúszőrű bundái, mint a Makart-korszak bécsi interieurjei. A szögletekben aranyrudakon sátrak, görög és perzsa selyem hímzésekkel, széles olasz heverődiványokkal és öblös karosszékekkel. Ebben a teremben minden a fülledt és túlterhelt érzéki kultúrára és van Roosen bárónőre emlékeztetett. Dömötör úgy ténfergett benne, mint egy múzeumban, de nem tagadta: örült, hogy ez a múzeum az övé.
Dömötör egy percig sem maradt a műteremben. Egy kicsiny benyilóba lépett, egy nehéz lombárdiai csipkékkel függönyözott, feminin ízléssel berendezett budoárba, ahol előkelő úri modelljei, finom és hajlékony hercegnők, bankárok és gyárosok sugárzóan buja feleségei öltöztek vagy vetkőztek a saját portréjukhoz.
Ezen is keresztülhatolt Dömötör és eszébe sem jutott, hogy az ország legszebb asszonya tegnap a komornája nélkül jött ide, hogy a ruháját magával a művésszel kapcsoltassa ki. Bement a hálószobájába és lerogyott egy hatalmas góth gyóntatószékbe, amelynek dagadóan kipárnázott öblében, a kandalló mellett, szinte elsülyedt. Ezt is az asszony rendezte be neki.
Mint egykor Wagner Richárd, Dömötör felesége is szerette a szőnyeget, a puhát, a hangfogót, a selymet, a suhogót és misztikusan csillogót, a szövetet, a színest és redőset, a bársonyt, a meleget és bizalmast és a hálószobája csupa csend volt és puhaság, narkotizáló és altató, még kép sem volt benne, csak beauvaisi tapisseria, roueni gobelin és indiai faliszőnyeg.
Dömötör leült és csendesen szivarozott. Előtte párolgott a mokka, a kandallóban pattogott az illatos, friss, gyantás fenyőág, a szivarjának édes, ópiumos illata elbágyasztotta és a művész úgy érezte, hogy érdemes élni.
A művész már félórája ült mozdulatlanul a gyóntatószék puha karjai között. Homlokát néha végigsimította. Egy-egy új csésze kávét öntött magának. Merően nézte a kályha tüzét. Kissé köhögött.
—Tulajdonképpen nagyon hálás vagyok neked, Élet, hogy ötvenesztendős koromra ilyen szépen megvalósítottad az álmaimat—gondolta a félórai öntudatlan révedezés után.
És eszébe jutott, hogy fiatal szobrász korában, az ifjú fantázia buja telhetetlenségével éppen ilyenre álmodta ki magának a dicsőséget, a gazdagságot, sikerrel, diadallal és hódolattal teli zenitjét a karrierjének. Dömötör egyszerű és őszinte lelke beismerte, hogy ez rendkívüli dolog, különös áldása a sorsnak, tüneményesen ritka szerencse. Nem olyan természetes az, hogy ő odáig jutott. Úgy is történhetett volna, hogy útközben megfogy az energiája, tévedt utakon elbukik a tehetsége, túlságos szenvedélyek meggátolják a siker kivívásában ... Tulajdonképpen nem is tudja, hogyan sikerült minden. Sem elég öntudatos, sem elég vakmerő, sem elég megalkuvó, sem elég önfeláldozó nem volt ahhoz, hogy valamit önmagának köszönhessen. Nem tett egyebet, csak dolgozott. Ezenkívül pedig éldegélt, tanult, nézegetett, iparkodott, de harcos extázissal sohasem dobta magát az események útjába, valami gyengéd és hatalmas erő tartotta állandóan bizonyos színvonalon, egy jóságos, ellenállhatatlan, titkos kéz vezette mindig, felfelé ... szegénységből, kurtakorcsmákból, hidegből, sötétből ki a fényességbe, a nobilis és elegáns asszonyok rajongásába, a fejedelmi pompába, föl, föl egész az arisztokratikusan finom élet legfőbb büszkeségéig: a családjáig, amelyet királyi fényűzésben tart és mennyei tisztaságban szeret.
—Nagyszerű dolog ez—gondolta hálás, őszinte és meghatott lélekkel.—Bevallom, hogy a nagy palota, a cselédség, az autó, a jacht, az utazás, a gazdag és műveit emberek társasága, az a lehetőség, hogy a magam testi és lelki igényeit egy könnyed elhatározással kielégítsem, a feleségem arisztokratikus asszonyi varázsa, ez a pénzen vásárolható művészet, kényelem, hatalom, függetlenség és szabadság, ez a korlátlan teljesedése a polgári vágyaknak, mégis csak ez minden, amit az élet nyújthat és én mindezt csak úgy ajándékban vagy megszolgálva, mint királyi honoráriumot élvezem a mindenható végzet szeszélyes kezéből.
Dömötör annyira becsületes, önzetlen logikájú, tisztaszivü és jóhiszemű ember volt, hogy ilyenkor szeretett volna szemtől-szembe találni egy istent, akinek megköszönje, hogy megnyitotta előtte a legmagasabb rendü élet kapuját.
Ezen járt Dömötör esze a góth imaszékben és már-már elhatározta, hogy bemegy feleségéhez, elmondja neki gondolatait és együtt örvendeznek az élet kegyelmes és bőkezű volta felett. Felemelkedett, kettőt lépett, de aztán meghökkent és visszaesett a székbe, mert eszébe jutott, hogy asszony már nincs ebben a ragyogó palotában. Egyedül van. Elhagyták.
Kissé megrebbent a szempillája, de aztán eszébe jutott, hogy a mi volt, az nem is volt természetes állapot.
—Paraszt vagyok én, hiába—mondta egész hangosan, a művészet öreg, bugris parasztja, vén szamár, ha egy percig is elhittem, hogy hozzávaló vagyok.
Dömötör lelke összehúzódott. Nem. Nem ehhez az asszonyhoz szeretne most menni. Egy másik jutott most eszébe. Egy kicsiny, barna, szomorú tekintetű ügyetlen kis teremtés. Egy tehetségtelen, de rajongó lelkű kis kollégája a múltból. Akivel együtt kezdtek lépegetni a művészet meredek hegygerincén. Az elfáradt és leült valahol a domboldalon, ő pedig elszakadt előle, mert a tüdeje birta.
—Ej, ej, hogy jutott ez most eszembe,—töprengett Dömötör és Nórára gondolt.
—Nóra—ismételgette magában először mosolygós reminiszcenciákkal, aztán meghatott ellágyulással, végül fájdalmas vágyakozással.—Hol lehet most Nóra? Mi lett belőle? Talán férjhez ment és elsatnyult, megrútult és megöregedett idejekorán a gondoktól, a szegénységtől, a gyermekszüléstől, a családi perpatvaroktól és a meg nem valósult illúziók halálos gyötrelmeitől.
—Nóra ...—ez a név most, mint egy buja és fantasztikus rögeszme inkarnációja, egyszerre érzékletes és csábító testet öltött. Maga előtt látta, szinte kézzel elérhető közelségben a kis fekete szobrászleányt, aki pompás fiatalságával, szűzi szemérmetlenségével, gyönyörű testének engedékeny vonakodásával, öntudatlan élvezőképességének végeérhetetlen skálájával, isteni módon átlátszó személyességével, örökké kacér dacosságával neki az első komoly életörömöket nyújtotta. Sem azelőtt, sem azóta nem volt szerelme, amely oly apokaliptikus szépséggel, annyi gyötrelmes gyönyörűséggel, annyi félelmetes és megrázó szenvedélyességgel kínozta volna férfiúi, fiatalos szemérmességet, büszkeségét, mint a Nórával töltött évek szinte tragikus szenzációja. Nórával ismerte meg a szerelmet, előtte csak félénk és ízetlen kísérletezés volt minden, csak másolgatása a regények és színdarabok szerelmeinek, utána pedig csak örökös keresgélés az után, vajjon találja-e mását annak a hatalmas, gyilkos, halálos mennyei megsemmisülésnek, amely Nóra karjaiban szakadt az öntudatára.
—Nóra!—szisszent fel fájdalmas mámorban a művész és elviselhetetlen extázist érzett az idegeiben.—Hol lehet most Nóra?
Dömötör homlokán vad kétségbeeséssel dobogott a kidagadt véredény. Berohant a dolgozószobájába, felrántotta az íróasztala fiókját, kidobált minden levelet, képet, drága és ereklyés lim-lomot és Nóra fényképe után kutatott. Nóra e pillanatban annyira a szívében ült, annyira beleolvadt a saját testébe, oly közel volt az agyához, hogy nem látott belőle semmit: most nem tudta rekonstruálni azt az arcot, amely egykor legédesebb gyönyörűsége és legcsodálatosabb látványossága volt. Nóra oly mélyen eltemetkezett a művész egyéniségében, hogy megsemmisült. Nóra eltűnt, csak egy lázas, őrjöngő érzés maradt meg belőle, az első és utolsó szerelem örök impressziója.
Dömötör egyetlen hajszálat, egyetlen levelet, vagy képet nem talált, ami Nóra testi valóságát közelebb hozta volna érzékeihez. De minden pillanatban közelebb került ahhoz a nagyszerű elragadtatáshoz, amelyben évekig vergődött. Most összesűrítve, megsokszorozva, fölmagasztosítva érezte egyszerre mindazt a gyönyörűséget, amit neki Nóra apránkint, bánattal, kicsinyes kellemetlenségekkel vegyítve éveken át adott. Most ugy érezte, hogy életének ez volt az egyetlen szépsége s mindaz, amit azóta kapott az emberektől, eltörpül, nevetségessé válik és megsemmisül Nóra isteni ajándékai mellett. Egy kimondhatatlan, hálás és szent elérzékenyülés borult a lelkére, hogy majdnem sírva fakadt.
—Hol lehet most Nóra?—ismételgette mániákus szenvedélyességgel és boldog elragadtatásából lassankint kinzó önvád és magával szemben szomorú szemrehányás fakadt ki.
—És én ezt az asszonyt már csaknem elfelejtettem. Egyszer csak otthagytam magam mögött, mint egy forrást, amelyből az élet vízét ittam ... amelyből erőt, ifjúságot, szépséget, ambiciót, művészetet, bátorságot, egészséget ittam a nagy gyalogútra ... Otthagytam, hogy mások merítsék meg benne piszkos tenyerüket, hogy mások apasszák drága, tiszta üde cseppjeit, hogy rátapossanak és besározzák és felzavarják és tönkretegyék és pocsolyává iszaposítsák szivárványosan habzó kristályos folyását.
Dömötör szeméből kicsordult a könny. Dömötör gyermekesen tiszta és mély fájdalmat és lelkiismereti furdalást érzett.
Elhatározta, hogy felkeresi Nórát és uj életet kezd vele.
A Dömötör-villa, amelynek homlokzatáról a Sors bona, nihil aliud jelmondata hirdette a derűs és nyugodt életbölcseség szelid fatalizmusát, az emlékezetes botrány után hamarosan elnéptelenedett. Már nem álltak meg kapuja előtt az elegáns hölgyek autói, a libériás cselédség elszéledt, zongoraszó többé nem szűrődött ki a háromives ablakok tábláin. Csak a műterembe nyíló hatalmas üvegtornácon keresztül lehetett látni, hogy egy fehérköpenyes Titán kalapáccsal, vésővel és egyéb acélszerszámokkal ostromol márványkolosszusokat és kőbálványokat. De a munka magán hordozta a harag és a bánat sötét unalmát. A szobrász barátjai elszéledtek, a szomszédok összesúgtak, nevetgéltek, vagy a szent megbotránkozás álarcát vették föl, ha elhaladtak a ház előtt. Csak egy vékony, magas, kinos-elegánciáju, sáppadt férfi látogatta gyakran a magányosan verejtékező művészt: Balthazár György rendőrkapitány, az amatőr, a dilettáns műgyűjtő, a művészettörténet és a psichoanalyzis lelkes rajongója. A derék férfiú csakugyan nem mutatkozott az előítéletek és a társadalmi konvenciók rabszolgájának, ő nem vetette meg a művészt, sőt barátsággal tapadt hozzá a balsors mostoha napjaiban. Megfelezte vele a bánatot, —mint mondta,—ámbár korábban nem volt része vele a békesség édességeiben és a dicsőség mámorában. És megfelezte Dömötör erszényét is, ámbár nem szivesen, —mint állította—mert az anyagiak mindig veszedelemmel fenyegetik az ideális barátság tartósságát. Szerencsére Dömötörnek nem volt szokása az anyagiak iránt érdeklődni—egyszerű és rajongó lelke hálás volt azért, hogy akadt egy emberi lélek, aki nem szégyenli a vele való összeköttetést.
Balthazár az esti teázgatások alkalmával gyakran kérdezősködött a fekete misék, a földalatti orgiák és az ópiumbarlangok mibenlétéről; sajnos, eziránt Dömötör a legtávolabbi útbaigazítással sem szolgálhatott. Ellenben elpanaszolta neki, hogy egykori szerelmét, Nórát, a szobrászleányt sehol sem tudja feltalálni, s ebben segítségét kérte hűséges barátjának.
—Neve?
—Balogh Nóra.
—Kora?
—Negyven éves lehet, úgy körülbelül ...
—Mikor láttad utoljára?
—Látni nem láttam, csak hallottam, hogy férjhez ment, egy leánykája született ... A férjét ... hogy is hívják csak a férjét?
—Igen, ez a fontos.
—Valter ... Waldeck ... hopp, megvan, Waldeck Rudolf vadászőrnagy Ausztriában.
—Pompás ... készen vagyunk—lelkendezett Balthazár.—Egy katonai schematizmus.. és megvan az egész ...
—A férje meghalt ... ezt is hallottam,—nyögte ki lemondóan a szobrász.
—Annál jobb,—lelkendezett Balthazár—akkor a hadügyminisztériumban megnézzük a nyugdijasok listáját. Meghalt a férje ... pompás ... ez az Isten rendelése ...
És két hét múlva diadalmasan jelentette Balthazár:
—Özvegy Waldeck Rudolfné született Balogh Nóra úrhölgy tizenhétéves leányával együtt Bécsben él, iparművészeti iskolájuk van a Leopoldstrasse 17. szám alatt III. emelet 8. ajtó. A leányt Ágnesnek hívják s az idei freudenaui szépségversenyen első dijat nyert 4685 szótöbbséggel. Feketeszemű, magas, karcsú, feltűnő szép lábú kis őzike. Nyomasztó anyagi viszonyok között élnek, mert anya és leánya az egyszerű barna kenyér tiszta és természetes ízét többre becsülik a homályos úton szerzett ananász és őszibarack-bowlé buja zamatánál.
Dömötör hálát adott az Istennek és örvendező lélekkel csomagolt, hogy Bécsben fölkeresse, magáévá tegye és elhozza ide, a zuglói-uti palotába régi szerelmét és ifjúkorának boldogságát visszaállítsa öreg napjaira.
És útközben ekképen elmélkedett:
—Hiába, a természet, a származás és a családi nevelés, a vérmérséklet és a lélek csiszolatlan egyszerűsége ellen nem szabad erőszakot elkövetni. Itt van az én esetem. Szédületes lendülettel haladtam fölfelé a dicsőség és fényűzés, a vagyon és előkelőség kapaszkodóján. Bárónő feleség, libériás cselédség, arisztokrata baráti kör ... mint egy operai rendező csapongó képzelete ... minden ősi ösztönöm és hivatottságom ellenére erőszakosan kiforgatott egyszerű és paraszti egyéniségemből. Mi lett a vége? Gúny, szégyen, megaláztatás. Ha megmaradtam volna homályos és hűvös zárkózottságom, munkával és küzdelemmel megédesített szegénységem, bohémes szerelmeskedéseim és polgári örömeim apró hotelszobájában, vagy egy külvárosi atelier fehérre festett csupasz négy fala között ... nem jutottam volna sem a kétes és hiú pompa fellegvárába, sem a fullasztó és gyalázatos bukás örvényébe. Milyen gyönyörű lett volna kis vidéki templomok márványmadonnáit faragcsálni, gipszöntvények modelljeit gyártani, síremlékek terveit rajzolgatni, este jó pohár bor mellett pipázgatni, jókedvű és természetes cimborák közt muzsikálni és Nóra pompás derekát átölelve, szép csendesen pihenésre ballagni, nap-nap után valahol egy kis falu határában, közel Budapesthez, mindjárt az út szélén épített földszintes villában, ahol petroleumlámpa enyhe fénye mellett apa és anya, nagyocska leány, egy rövidnadrágos fiúgyerek—teringettét! hadd jöjjenek a gyerekek, mint az orgonasípok,—négy öt maszatos kis szobrászinas üldögél, az egyiket nagyapámról Andrásnak, a másodikat apámról Pálnak, a harmadikat magamról Jánosnak, s leányt édesanyámról Klementinának, a legkisebbet, gyönyörű, feketeszemű, izmos, fürge, pajkos csavargó kis libuskát pedig őróla: Nórának keresztelte volna a falu plébánosa ...
És a vasúti kocsi puha párnáján a boldogságtól elérzékenyedve, majdnem sírva fakadt Dömötör és oly izgatottan s oly sűrűn nyaldosta, kemény, kicserepesedett vastag ajakát, mint még soha életében ...
És két hét múlva Nóra és leánykája, Ágnes már átvették a Zuglói-úti villa háztartását. A szobrász nem tagadta, hogy ezt a boldogságot barátjának, Balthazár rendőrkapitánynak köszönheti, s hálája jeléül neki ajándékozta egyik legszebb alkotását, Lédának és négy gyermekének, Castornak, Polluxnak, Helénának és Klytaimnestrának bronzba öntött csoportozatát.
Ettől fogva újra hangos és derűs volt a művész házatája. Nem csoda. Nóra és leánya ragyogóan érdekes és vidám teremtések voltak. János az első pillanatban, ahogy Bécsben megpillantotta őket, majdnem felkiáltott annak a hasonlatosságnak a láttára, amelyet a fiatal Ágnes és a húsz esztendő előtt elvesztett Nóra arca, termete, hangja, járása és szempillantása mutatott.
—A természet csodálatos játéka ez—tűnődött a szobrász meghatottan.—Az Ég határtalan kegyelme, hogy öregségemre visszaadta nekem egészségben és fiatalságban elhagyott múzsámat. Megismételte, megkettőzte az életemet. Húsz esztendő nyomtalanul tűnt el a hátam mögött s most újra kezdődik minden szépség és boldogság, mintha a húsz esztendőt csak átálmodtam volna. Én is fiatal vagyok és újra kezdem az életemet.
És nyomban halálos szerelmet érzett Nóra leánya iránt.
—Ámde mi lesz Nórával?—kérdezte ijedten önmagától.—Nóra érett asszonyi pompájában, kissé bágyadt és kiélt szépségben állott előtte, mint egy fejedelmi tearózsa. Sokban emlékeztette őt Van Roosen bárónőre, csakhogy Nóra fekete hajú és sugárzóan életerős, dús, energikus, kacér és vidám. Csak Dömötör szemérmességén múlt, hogy nyomban nem folytatták ott, ahol—ezelőtt húsz esztendeje, Hellmer tanár atelierjében, a modellek és növendékek társaságában—abbanhagyták. A művész egyelőre nem élt régi jogaival. Egyrészt mert szerelmes volt a kis leányba, másrészt, mert házasságról, családról, gyermekekről és keresztelőről álmodozott, végül, mert becsületérzése, jámborsága és kötelessége azt sugallta, hogy Nórát kell a menyasszonyának tekintenie s rá kell biznia a továbbiakat.
Annyi bizonyos, hogy Nóra és leánya átvették a palotát, berendezkedtek és megosztoztak az uralkodáson. Külön lakosztályaikban meglepő izléssel, hozzáértéssel és otthonossággal elhelyezkedtek, nyomban barátokat, rajongókat, és ingyenélő tányérnyalókat gyűjtöttek maguk köré és egykettőre kialakult a két imádandó és érdekes hölgy udvara, amelynek majordomusa, kancellárja, mindenható kegyence és minisztere Balthazár lett, a rendőrkapitány. Az új társaságban alig volt egyetlen ember, aki Van Roosen bárónő uralkodása alatt is bejáratos lett volna a villába. A bárónő ugyanis a férfiak közül a fiatalságot, a nők köréből a meglett, vagy legalább is érett korban levőket invitálta. Most pontosan ellenkező tendencia mutatkozott. A férfiak nagyrészt tul voltak az ötvenen és a nők a húszas évek virágzó ifjúságát képviselték. A férfiak a nyugalmazott tábornokok, versenyistállótulajdonosok, gazdag bankárok, lecsúszott arisztokraták, tőzsdeügynökök, adósságba merült előkelő államhivatalnokok köréből kerültek ki, a nőket a szinházak, dalcsarnokok, mulatók tájáról, az irodalom és művészet terméketlen hisztérikái közül, brilliánsoktól csillogó állástalan tanítónők s művésznövendékek pompás bundákba burkolt, szelíd és engedékeny nyájából terelte össze a fáradhatatlan és szolgálatrakész Balthazár.
—Annyi bizonyos, hogy a város legszebb hölgyei és leggálánsabb gavallérjai szerencséjüknek tarthatják, ha küszöbödet átléphetik—hizelgett édeskés finomsággal Dömötörnek.—A cinquecento szalonjainak képe elevenedik meg itt, a te művészettől és szépségtől átlengett palazzodban.
És példákat sorolt fel a renaissance történetéből. Sok hasonlóságot talált a Dömötör-villa társasága és a sienai Michelangelo elnöklete alatt álló művészkompánia között, amely a római pestis dulása után az örök város népét a maga zseniális bohóságaival az új élet élvezetére megtanította. Agostino Chigi bankár sógornőjével, a szép Madonna Porziával állította egy sorba Nórát, külsőleg pedig madame d'Etamnes-nál, I. Ferenc kedvesénél, sőt Diane de Poitiersnél is különbnek magasztalta őt, aki szépségén, okosságán, zsenialitásán kívül még erényességével és hűségével is felülmúlja halhatatlan elődeit. Meghatottan és ellágyultan kívánt szerencsét az új élet örömeihez és kijelentette, hogy ez Dömötör János életében van olyan nagyszerű epocha, mint a renaissance az olasz és francia kultúra történetében.
Mindamellett nagyon tévedne az, aki ebből azt következtetné, hogy a szobrász boldog volt ebben a renaissanceban. A helyzet egy cseppet sem hasonlított ahhoz a romantikus elképzeléshez, amelybe ő az új életet beállította. Nyoma sem volt abban sem a hajnalban kezdődő munka áhítatos buzgóságának, a verejtékező alkotás diadalmas fáradságának, az esti pipázgatások, a jólelkű és egyszerű cimborák közt való muzsikálgatások, kuglipartiek és erdei kirándulások, vasárnapi sörözések és ezüstös holdvilágnál végzett halászgatások idilli örömeinek. Az Angelus hangjait elnyomták a zongorán előadott modern négerdalok akkordjai, fülemile és pacsirta helyett kezdő operaénekesnők trillái csattogtak a park villanykörtékkel gyéren világított bokraiban, s kugliparti helyett nehéz bakkarajátszmákban kellett résztvenni a megrémült lelkű szobrásznak.
Néha ugyancsak megszeppent, ha átgondolta, hogy mire vezet ez az élet. De Nóra és Ágnes oly szép volt s a társaság minden tagja oly fennen magasztalta a két hölgy tökéletes erényeit és vonzó társadalmi tulajdonságait, hogy nem tudott beleszólni a fiatalság önfeledt, bájos könnyelműségeibe.
—Hadd tombolják ki magukat a sanyarú évek egyhangú és unalmas nélkülözései után—gondolta atyai belátással.—Majd megunják és rájönnek arra, hogy az igazi boldogság az élet csendes harmóniájában és az igénytelenség bölcsességében rejlik. Aztán majd elválik: vagy az anyja, vagy a leánya a feleségem lesz ... s ez föloldja a most még fülsiketítő disszonanciákat.
És ő maga lassan-lassan elvonult. A park végén egyszerű, de tágas üvegateliert állított föl magának s ott hajnaltól estélig gyúrta, formálta, simította megkezdett kolosszális kompozicióit. És esténkint, mikor a díszcserjék, rózsafák, délinövények, ritka piniák, egzotikus virágbokrok alól a hölgyek társaságának ezüstös kacagása, poharak csengése, a szalon-kapelle buja táncmuzsikája fölhangzott, szerelmes párok gyakran odalopództak a szobrász ablakához s a függönyök között lesték a lihegve, dohogva, izzadva küzködő művészt.
Dömötör haja, bajusza, szemöldöke fehér volt a gipsz, agyag és márványpor szállongó felhőiben, hatalmas törzse görnyedezett a kőtömbök, agyagmasszák emelgetésében, felgyűrt karján kirajzolódtak az erek, ahogy az anyag ellenállásával viaskodott. Sírt a márvány a fürész fogai alatt, nyögött az agyag a herkulesi marok szorításában, szikrázott a szilánk a véső, a kalapács, a reszelő súlyos érintésére, egy nagyszerű, haragos, zord szimfónia zenéje kisérte a művészi erőfeszítés isteni tornáját.
A szerelmesek nevettek és féltek és elfutottak, mert szégyelték volna magukat, ha a verejtékező Cikiops észreveszi kiváncsiságukat.
Egy ilyen éjsz